Jövőre már nem az államháztartási egyensúlyteremtés, hanem az egyensúly megtartása, illetve enyhe további deficitcsökkentés a cél a költségvetési tervezés során; emellett a gazdasági növekedési dinamika gyorsítása a fő prioritás - mondta tegnap Veres János pénzügyminiszter. Találják ki, hogy ennek megfelelően mely három területen emelkednek a kiadások!

Íme:
- nyugdíjak és nyugdíjminimumhoz kötött ellátások (+5.6%),
- családtámogatások (az inflációval egyező mértékben, azaz 4.3%-kal),
- uniós támogatásokhoz biztosítandó költségvetési hozzájárulás (összesen 760 mrd Ft).

Ugye lehet belőle érezni a növekedés prioritását?

Hogy ne legyünk nagyon kötözködők, először nézzük, ami érthető a hírből. Egyrészt ha az idei 3,5 százalék körüli GDP-arányos szintről 3,2-ig csökken a hiány, valóban nem lehet mondani, hogy ez lenne a prioritás. Mivel jövőre így is elérhetjük a maastrichti kritériumnak megfelelő szintet, talán nem is olyan órási baj ez. (Van ugyanis egy kisebb korrekciós tétel, ami behúzza 3 százalék alá a mutatót.) Az is világos, hogy a nyugdíjak törvényben szabályozott emelésével nem sokat lehet kezdeni (pontosabban lehetne, de ehhez nem fűlik a kormány foga), így tehát törvényszerű a kidások gyors emelkedése.

De ettől még a kérdés ott motoszkálhat a fejünkben: akkor ebben most pontosan mi szolgálja a növekedés gyorsítását? Merthogy a jövő évi büdzsén ilyen akarat nem látszik, az biztos. Gondoljuk végig: mit tehetne a büdzsé a növekedésért?

1. Csökkenthetné a hiányt, ami a makrogazdasági stabilitáson keresztül javíthatja a verseny- és tőkevonzó képességet. Mint említettük, ezt végülis megtette a kormány, ám meglehetősen ellentmondásosan. Kemény kiigazítást hajtottak végre, méghozzá olyat, ami a most megfigyeltnél gyorsabb hiánycsökkentést is lehetővé tett volna. Aztán amikor ez elég egyértelművé vált, akkor gyorsan és koncepciótlanul visszapuhították a csomagot az eredeti hiánypályára. (Tekintve, hogy elég sokba került ez nekünk, kicsit rosszul eshet.) Ez most is megfigyelhető: a 3.2 százalékos hiánycél akár már az idén összejöhetne, de minek sietni, majd jövőre elég lesz. Pedig most már egyedül ülünk az EU szamárpadjában, a túlzott deficit eljárás egyetlen alanyaként. (Vagyis dacára minden lefaragásnak most is nálunk a legnagyobb hiány.) Ennek fényében a költségvetés fokozatos visszaigazodása a régi pályához kifejezetten rossz politikának tűnik.

2. De rendben, egyezzünk meg (ez úgyis divatos, vagy mi): a versenyképesség direkt javítására forrás kell, hagyjuk a túlzott deficitlefaragást: csökkentsünk adót! Mint láttuk, ezt a kormány meg is próbálta, olyan is lett, mint minden eddigi önként elszabotált adókísérlete. Persze ha az adórendszer torzításaihoz ideológiai alapon ragaszkodunk, a kiadásokat meg hasonló elvek mentén nem csökkentjük, akkor nehéz. Amúgy meg: a fehéredési hatásra alapozott adócsökkentés nem is okoz összteher-csökkentést a gazdaságban.

3. Maradna még a vállalkozások direkt támogatása, csak hát erre nincsen pénz, azt már eltapsoltuk 2002-ben. A kormánynak kapóra jönnek az EU-támogatások, aminek potenciális tömege talán annál is töb, mint amennyi értelmes projektet a kormány fel tudna kutatni az országban. Csak hát a tapasztalat az, hogy az ilyen ingyen jött szerencse nem igazán tud segíteni, sőt a "kincsek átka" jelenség szerint inkább csak ártanak az ilyen áldások. Persze politikai haszonszerzésre, járadékvadászatra biztos jó, de növekedést tartósan serketni vele az eddigi tapasztalatok szerint nemigen lehet.

Pedig valamit ki kellene találni, mert ami most megy, az nem nagyon visz előre. Az elmúlt nyolc év felzárkózási teljesítményét vizsgálva elég borzasztó képet láthatunk:

Látható, hogy az utóbbi négy évben fikarcnyit sem közeledtünk az EU átlagához, viszont a régiós társainktól távolodtunk.

Jó ha tudjuk: tavaly a magyar gazdaság 1,3 százalékkal bővült, az idén sem biztos, hogy megüti a kettőt. Jövőre szintén nem várható 3 százalék feletti mutató.

Előre tehát a társadalmi feszültségektől és felzárkózástól mentes Nyugat-Balkán felé!