Az utóbbi időben elkezdődött a politikában és a közírók körében az a furcsa "izmozás", hogy ki tehet inkább a válságról, illetve kinél van a megoldás kulcsa: a kormánynál vagy a jegybanknál. Ennek a borzasztó egysíkú gondolkodásnak szép példája a Népszabadságban hétfőn megjelent írás, amit a szocialista párt egyik platformjának vezetője követett el. Végül is a szerző nem tesz mást, mint szépen, akkurátusan megmagyarázza, miért jó, ha árfolyamválságba vezetjük az országot.

Kertész Krisztián érvelése a következő. A válság miatt megugrott a várható költségvetési hiány, ezt azonban nem lehet kormányzati eszközökkel kezelni, mert

(1) az adóemelés és a kiadáscsökkentés visszafogja a keresletet, és ez a válság időszakában "öngyilkosság";

(2) a fentieket nehéz véghezvinni politikailag;

(3) az önkormányzati költségvetés átírása még nehezebb politikailag;

(4) ha a fentiek sikerülnének is, akkor annak hatása amúgy is csak fél év múlva érkezne, ami már borzasztó késő.

Ezzel szemben a jegybank radikális (ámde fokozatos) kamatcsökkentése

(1) leértékelné a forintot, ami fellendítené az exportot;

(2) az így előálló magasabb infláció és a gyorsabb növekedés segítené a költségvetési bevételek bővülését;

(3) az alacsonyabb kamatok önmagukban is kisebb adósságterhet, alacsonyabb hiányt jelentenének;

(4) az inflációs cél teljesüléséhez a gyengébb árfolyam is elegendő lenne;

(5) az sem nagy gond, ha a devizahitelesek törlesztőrészlete emelkedik, hiszen ez a lakosságot a fogyasztása visszafogására ösztönzi, és így a nemzetgazdaság finanszírozási igénye csökken.

Az egész fenti gondolkodás annyira mechanikus, logikai bakugrásoktól hemzsegő, hogy nem csoda, ha a végkövetkeztetése is hibás. (Általában is lehetne gyanakodni: a fiskális politika problémáira nem a monetáris politika tudja a helyes válaszokat.) A helyzet leginkább arra emlékeztet, amikor az egyszeri ember meglátja, hogy gödör van a lába előtt, és ettől annyira megijed, hogy a másik irányba fordul és becsukott szemmel ugrik be a szakadékba.

A fentiek megértéséhez néhány kérdést teszünk fel (az eredeti érvek sorrendjében), amin érdemes lehet elgondolkodni.

- Mióta újdonság, hogy az államháztartás a sérülékenységénél fogva kényszerűen prociklikus kell hogy legyen?

- Miért meglepő, hogy a sérülékenység mérsékléséhez kiadást kell(ene) csökkenteni?

- Vajon mennyire erős érv a "politikailag nehéz" egy olyan helyzetben, ahol az államháztartás fizetőképességének megőrzése a tét?

- A költségvetési politika féléves átfutása miért hosszabb idő, mint a monetáris politika transzmissziója, aminek teljes kifutása több év?

- A radikális kamatcsökkentést hajlandó-e elfogadni a külföld, amelynek finanszírozására rászorulunk?

- Van-e extra kockázata a kamat radikális mérséklésének erősen egy kockázatkerülő globális tőkepiaci környezetben, amikor nem egyszerűen a kamatprémium mértéke, hanem a likviditás megléte is időnként megkérdőjeleződik?

- Vajon az évek óta erősen árfolyamérzéketlen exportunk milyen sikertörténetet tudna felmutatni erősen gyengülő valuta mellett a súlyos recesszióval küzdő külpiacon?

- Lehet-e olyan kontrollált árfolyamgyengülést végrehajtani a piacon, hogy emellett a jegybank megőrizze a hitelességét, ne fenyegessen árfolyamválság - és vele egy még súlyosabb recesszió?

- Ha ez nem sikerül, vajon emelkedni vagy csökkenni fog az államháztartási bevétel? Hogyan érintené ez az ország pénzügyi stabilitását?

- Az irányadó kamatláb mérséklése mennyire képes befolyásolni az állampapírpiaci hozamokat, és így az államadósság refinanszírozását? A hiteltelen kamatcsökkentés hatásárahogyan viselkednek a hosszú lejáratú hozamok?

- Mekkora ennek a hatása, ha a forintkötvény-kibocsátást érdeklődés hiányában le kellett állítani, és épp csak mostanában próbáljuk meg az újraindítását?

- Figyelembe véve az államadósság lejárati szerkezetét, megújítási igényét, vajon mikortól lenne érdemi hatása egy - a forintpiac által elfogadott, és az állampapírpiacon érvényesülő - kamatcsökkentésnek? Vajon több vagy kevesebb idő, mint a "borzasztó későnek" számító fél év?

- Vajon mennyivel csökkenne a nemzetgazdaság finanszírozási igénye, ha a köz- és magánszektor devizaadósságát tudatosan felértékelve magasabb törlesztőterheket veszünk a nyakunkba?

- Milyen kockázatai vannak a fentieknek a jelzálog-, a lakáspiacra, illetve a bankrendszer stabilitására nézve?

Ha a fenti kérdésekre megvan a válasz, azt javasolnám, hogy nyissuk ki a szemünket, forduljunk szépen el a szakadéktól. Ha már az elmúlt néhány évben sikerült magunkat e cseppet sem irigylésre dilemmába küzdeni, akkor válasszuk inkább a gödröt. Az sem kellemes, de több fokkal jobb, mint az álmodozva ugrás. Utóbbiból elég rossz lehet felébredni.