Forintblog

A ’70-es évekbeli inflációtól riog a fél világ. Az olaj és az élelmiszerek áremelkedése láttán vannak, akik azt gondolják, hogy a jelenlegi helyzet lényegében hasonló, mint az akkori. Ennek egyik eredménye, hogy az aggódó cikkek rekord nagysága született. Annyi, hogy ez már messze nincs arányban a globális infláció jelenlegi szintjével, ha azt historikus kontextusba helyezzük. Persze lehet, hogy a médiának jó a szimata és a jövő nagy problémáját ecseteli. Addig is, amíg ez bekövetkezik, én inkább hajlok arra a tényre, hogy az infláció alakulása körüli bizonytalanság fő forrása, hogy az elemezői, befektetői tábort nagyon meglepte az infláció jelenlegi alakulása.
 

Az elmúlt évek gazdasági sikereinek köszönhetően a kicsi, alacsony árszínvonalú feltörekvő országok belső fogyasztása egyre lényegesebb szerepet tölt be a globális gazdasági bővülésében. E folyamat természetszerűleg maga után vonja, hogy ezek a gazdaságok egyre nagyobb súlyt képviselnek a világgazdaságban, továbbá hogy a fejlődő országok alacsony árszínvonala is a világátlag irányában keresi a helyét. Ha ezeket a tényeket egy egyszerű matematikai képletbe helyezzük, akkor a végeredmény egyértelműen emelkedő inflációs tendenciát mutat, vagy fog mutatni. Azt hogy, mikor van az a pont, amikor ezen országok exporttevékenységének globális dezinflációs hatását kioltja belső fogyasztásuk termékekre gyakorolt árnyomása, nehéz megmondani. De hogy van ilyen inflexiós pont az biztos, és hogyha a világ az világ, akkor ezt el is érjük. Ha még nem értük el.

Mielőtt még csípőből a dollárra és a FED-re fognánk az infláció elszaladásának esélyét, érdemes egy kicsit górcső alá venni a helyzetet. Abban mindenki egyetért, hogy egy ’70-es évekbeli inflációs környezet kialakulásához az ár-bérspirál kialakulása kell. Az EU részéről a hitelválság (vagy ha úgy tetszik az európai bankrendszerben kialakult stresszhelyzet és a lassuló gazdasági helyzet) ellenére nem történt fiskális lazítás. Monetáris oldalon az ECB alapkamatának 4%-on tartása és az euró erősödésének partvonal melletti figyelésével a monetáris politika egyértelműen szigorítást mutat. Tehát a gazdaság mesterséges stimulálásáról nem beszélhetünk.

A bér oldaláról sem látszik olyan nyomás, ami arra utalna, hogy a munkaerőpiac ki tudja követelni az infláció ütemével párhuzamos bérdinamikát. Az USA esetében (bár a monetáris politika túlzottan alkalmazkodó, és a kormányzat is nagyságrendileg 100 milliárd dolláros mentőövet dobott a háztartások megsegítésére) folyamatos fiskális ráhatásról még nem esett szó a kormányzati kommunikációban. Az alapkamat is csak gyógyír és nem stimulus a jelenlegi rekordmagas hitelkamat prémium környezetben. Nem lehet beszélni a reálbérek megőrzésére tett számszaki sikerekről sem. Azt nem is említve, hogy a banki hitel-kihelyezési politika látványos szigorodása és a háztartások eladósodottsági szintje is abba az irányba mutat, hogy az alacsony kamat melletti fogyasztás-serkentés kapuja is be van csukva. Japánt pedig nem is érdemes említeni ebben a játékban.

Szóval a fejlett országok háza tájáról kijelenthető, hogy nem látszik hol az inflációs félelem alapja. A fejlődő országok esetében a headline infláció magas értéke főképp a magas élelmiszer (>30%) és energiakomponensnek köszönhető, míg a maginfláció egészséges képet fest. A bérdinamika kétszámjegyű, mely fogyasztási oldalon nyomást gyakorol, de az egységnyi munkaerőköltség növekedés továbbra is mérsékelt, mely a feltörekvő országok versenyképességének záloga. A kedvező állapot tükre, hogy szakadatlan a működő-tőkebeáramlás és az exportrészesedés emelkedése a globális exporton belül. 

Az elmúlt évek dezinflációs trendje strukturális, mely a globalizációnak, a feltörekvő országok egyre elmélyültebb világkereskedelembe integrálódásának volt köszönhető. A jelenlegi inflációs folyamatokat egyrészt a dollár hanyatlása befolyásolja az USA-ba irányuló importtermékek árainak emelkedése révén. Részben a dollárhoz kötött devizagazdaságok is hasonló inflációs problémával néznek szembe. A dolláron keresztül érkező inflációs nyomás technikai és ország specifikus, mely az alacsony FED alapkamatból fakad. Az alacsony kamat átmeneti jellegű. A FED - látva az infláció veszélyét - amint lehet, emeli az irányadó kamatrátát az infláció megfékezése céljából. Ezzel a dollár is erőre kap, ami az eddigi folyamatokat a visszájára fordíthatja. A dollárhoz kötött devizagazdálkodású országok pedig szabadon dönthetnek az inflációs folyamataik láttán, ha ez nekik a továbbiakban nem jó. Vagy felértékelik devizájukat, vagy elhagyják a dolláralapú rezsimet.
Az élelmiszer és az olaj viszont strukturális tényező. A feltörekvő országok alacsony munkaerő költsége hatalmas globális üzlet, melyből kinőtt egy másik: a feltörekvő országok belső fogyasztása. Amíg ezek a gazdaságok a külpiacok mellett a belsőt is képesek kiszolgálni a versenyképesség érdemi romlása nélkül, addig kijelenthető, hogy a folyamat természetes és fundamentális. Éppúgy, mint azok következményei.

A bűvös szavak amiben bízni lehet: globalizáció, gyenge szakszervezetek, piacalapú bér- termékár meghatározás és termelékenység növekedés. Szavak melyektől félni kell: geopolitika, laza monetáris és fiskális politika a fejlődő országokban.