A politikus megemeli a nyugdíjakat, az állami dolgozók fizetését, az agrártámogatásokat - és a nép örül. A politikus utakat épít, csatornáz és közösségi házakat húz fel - a nép örül. Sőt, az istenadtát az sem zavarja, ha politikai állásból kicsit több van a kelleténél, vagy itt-ott pazarlóbb az állam, elvégre nem nagyon tudni, hogy ennek mennyi az ára egy emberre vetítve. Pedig ára az van: magas infláció, magas adók, elszabaduló költségvetési hiány, növekvő államadósság, hosszabb távon alacsonyabb gazdasági növekedés. Az ezzel szembeni érzéketlenséget, illetve aszimmetrikus hozzállást (örülni a rövid távú előnyöknek, és nem hozzákötni a hosszú távú kellemetlenségeket) nevezik a közgazdászok költségvetési (fiskális) illúziónak. De vajon milyen erős ez a hatás az egyes országokban? Minden országban ugyanúgy lehet becsapni az embereket, illetve ugyanolyan érzéketlenség mutatkozik a közügyek iránt, vagy vannak különbségek? Hát persze hogy vannak.

Csak mostanában akadt a kezünkbe, pedig már több mint fél éves az a tanulmány, ami a fiskális illúzió mértékét egyetlen mutatóba sűrítve próbálja meg összehasonlíthatóvá tenni. (Mourao, Paulo: Towards a Fiscal Illusion Index) Biztos nem lepődik meg senki: nem állunk valami jó helyen: Panama után, de még Bolívia előtt.

Azon sem esik le az állunk, hogy az élbolyban olyan kultúrországok találhatók, mint Új Zéland, Hollandia vagy Finnország. Sajnos a lista nem teljes, így a régiós helyzetről sem kaphatunk teljes képet, de azért Csehország, Bulgária és Észtország pozíciója árulkodó. Akinek meg minden úgy jó, ahogy van, örvendezzen, hogy a románok és a lengyelek csak a hátunkat lesik.

A tanulmányból nem derül ki, hogy az egyes részterületeken mely országok hogyan teljesítettek, így marad nekünk a remény, hogy a 2006-os rekordmagas költségvetési hiányunk nagy szerepet játszott, és ennek javulásával valamelyest jobb már a helyzet. De átfutva a figyelelmbe vett változók listáját, lehetnek elképeléseink arról, hogy azért emellett vannak még kritikus pontjaink.

Ilyen például a magas adóterhelés, a nagy államadósság, a gyors infláció. Emellett persze sok más mutatót is felhasznált a szerző, például a kabinet méretét, a nemzetközi országkockázati mutatókat, a kormányzat iránti bizalmat, az állami fogalkoztatottak arányát. Érdemes megemlíteni, hogy a kormányzat civil kontrollja kapcsán a számítás figyelembe veszi a média, a non-profit szektor és az oktatás helyzetét is. A fiskális illúzió természetére világít rá az is, hogy rossz pont volt az ország esetében, ha sokan tartották elsődleges nemzeti ügynek a magas gazdasági növekedést. (Emögött az húzódik meg, hogy ilyen körülmények között a politikusok erősebb késztetést érezhetnek a rövid távú előnyöket biztosító költekezésre, hiába káros az hosszú távon.)

Az eredmények azt mutatják, hogy a fiskális illúzió erős összefüggésben áll a magas korrupcióval, nagy országkockázattal, illetve a gyenge költségvetési mutatókkal. Nagy tanulságot nem vonunk, de érdemes megjegyezni, mindez rávilágít arra az időnként elfeledett tényre, hogy a társadalmi helyzet és a politika színvonala közötti kapcsolat nem egyirányú.