Forintblog

Most persze olcsó lenne azon poénkodni, hogy a jegybankot olyanok kérik számon, akik nap mint nap bizonyítják inkompetenciájukat a saját hatáskörükben. Lehetne emlegetni a hátborzongató adóötleteket, a közös erővel elszabotált közpénzügyi csomagot – hogy csak az elmúlt hetekre tekintsünk vissza. Vagy a nyilvánvaló aránytévesztés kapcsán ellamentálhatnánk azon az érdekességen, hogy a 2001 óta tartó „költekező semmittevést” levezénylő politikai elitünk épp egy 25 bázispontos kamatemelésen akad fent.

De hagyjuk ezeket a felvetéseket, végül is demokrácia van, a jegybank is elszámoltatható a döntései kapcsán. Érdemes azonban két szempontból röviden végiggondolni, hogy vajon miért emelt kamatot a monetáris tanács.

A pillanatnyi helyzetértékelés szempontjából a helyzet teljesen egyértelmű. A jegybank a kormánnyal közösen megállapított (!) inflációs célját veszélyben látja, és a jegybanktörvényben foglalt kötelezettségéből kiindulva megpróbál tenni azért, hogy az árstabilitás megvalósuljon. Ha valaki a mostani döntést kritizálja, az módosítson inflációs célt és írja át a jegybanktörvényt. Ennek áldásos hatását rögtön megtapasztalhatná: a jegybank hitelességvesztése olyan mértékű lenne, ami látványos árfolyamgyengülésben, elszálló inflációban, zsugorodó lakossági fogyasztásban, reálgazdasági veszteségben testesülne meg.

Persze a pillanatnyi helyzetértékelés mindig lehet szubjektív. Gondolhatja valaki úgy, hogy a jegybank világos előrejelzése ellenére az inflációs cél mégis csak teljesül, és féltheti a gazdasági növekedést a monetáris politika szigorításától. Épp csak azt kellene ekkor megmagyarázni, hogy a hazai kamatszintre teljesen érzéketlen reálszférát, illetve a mostani árfolyammal (leszálló európai konjunktúra mellett is) jól teljesítő exportszektort miért vágná agyon 25 bázispontos kamatemelés. Ha valaki a növekedési problémák okait kívánja megtalálni, jobb, ha a fiskális politika környékén keresgél, ennek kapcsán pedig esetleg egy közgazdasági alaptankönyvvel frissítgeti megkopott ismereteit.

Fel lehetne még tenni kérdésként, hogy vajon a jegybank tehet-e arról, hogy ma ilyen nagy az inflációs veszély Magyarországon. Utólag megállapíthatjuk, hogy a monetáris politika a közelmúltban indokolatlanul optimista volt az inflációs pályát illetően, ezért bizonytalan volt a helyzetre való reagálása. Hogy esetleg most emiatt többet kell-e emelnie, és korábbi reakcióval megúszható lett volna-e a szigorítás egy része, ma már eldönthetetlen, de érzésünk szerint a válasz: nem.

Ugyanakkor látni kell, hogy a mostani inflációért nem a jegybank a felelős. A lassú dezinflációban részben a külső sokkok (élelmiszer, energia, nyersanyag) játszanak jelentős szerepet – igaz, a térségben így is rosszul állunk. Emögött viszont már a kormányzati gazdaságpolitika hibái húzódnak. A gazdaságpolitika stop-go ciklusai, a hibás kiigazítási szerkezet, a felelőtlen hatósági árpolitika, a jegybank eszközfüggetlenség hosszú időn keresztül történő megtagadása alapvetően járult hozzá, hogy a térségben egyedülálló módon évtizedek óta nem láttunk igazi árstabilitást. Ehhez viszont a jegybanknak semmi köze.

Ha valaki tehát a mostani kamatemelés okairól szeretne tudakozódni, annak nem a jegybankelnököt kell a parlamenti bizottságba hívnia, hanem az inflációval kapcsolatban teljesen érzéketlen politikai elitünket. Persze annak is van előnye, ha Simor Andrást hallgatják meg, legalább néhány képviselő gazdaságpolitikai alapismereteket szed fel magára. Ezzel együtt azért van egy olyan sejtésünk, hogy ezt a meghallgatást John Cleese-nek sem kell sokat csavargatnia ahhoz, hogy egy Monty Python-féle komédia kerekedjen belőle.