Van itt ugye az a probléma, hogy sokaknak nem tetszik a politika színvonala. Meg a teljesítménye. Agyatlan pénzszórás, gyenge eredményességű megszorítás, szájkarate. Csak hát választások, népakarat, tudjuk. Meg az egyre gyakoribb érv: „Ez a politikai elit, belőlünk jött, nekünk ez jár.” Tényleg nem lehet semmit tenni?

Szerte a világon születtek mindenféle megoldások a probléma orvoslására. A forradalmakat és a véres hatalomátvételeket ne számítsuk, keressünk civilizáltabb megoldásokat! Itt vannak például határesetnek a törökök. A katonaság régóta a szekularizáció elkötelezett híve, és ezt Európában szokatlan eréllyel teszi - például puccsok kirobbantásával akkor, ha úgy látja, hogy az aktuális kormányzó erő vallásos irányba tolná az állami berendezkedést.

Török sajátosság az is, hogy miközben a társadalom szívesen választ meg iszlámista pártot - most a törvényhozásban épp az ilyen felfogású AK (Igazság és fejlődés) párt a kormányzó erő - addig a szekularizáció iránti igény is meglehetősen erős. (Ennek történelmi gyökerei Kemal Atatürkig nyúlnak vissza, aki az első világháború után világi alapon szervezte újra, és állította talpra az országot.) A törököknél a katonaságra sincs mindig szükség: ha az Alkotmánybíróság úgy látja, egyszerűen bezárja a kormánypártot és kész. Most is épp ez fenyeget, a fejkendő-törvény miatt.

Amúgy némi (erőltetett) párhuzam a Magyar Nemzeti Bank és a török katonaság között is megfigyelhető. Ahogy a tisztek, úgy a jegybankárok is kísérletet tesznek jobb belátásra bírni a politikusokat, néha kicsit túlnyúlva a demokráciákban kiforrt feladatmegosztási sémák keretein. Persze ez jóval finomabban történik, de például az, hogy a jegybanknak lehetősége van ellenállni a kormányzat inflációs célemelési ötleteinek, nem tűnik rossz ötletnek, figyelve a politikai színvonalat. Járai és Simor is (eltérő stílusban) folyamatosan próbálták/próbálják felvilágosítani országunk vezetőit – mérsékelt sikerrel. Az sem rossz, hogy van egy olyan intézmény, amelyik meg tudja mondani, mennyi is lesz az aktuális évi költségvetési hiány, ha már a Pénzügyminisztérium nem tudja. (Egyébként ez is egy érdekes kérdés: hogy lehet, hogy a PM az elmúlt években mindig vaskosan tévedett a deficitet illetően, de mindig tutira megmondja, hogy egy-egy alternatív gazdaságpolitikai javaslat milyen elképesztő mértékben rontaná az egyenleget?)

Persze egy ilyen rendkívül óvatos kontroll édeskevés ide, mondhatnánk. A fejlett országok erre is kitaláltak valamit. Túl azon, hogy a politikusok kezéből kivették az inflációval való játszadozás lehetőségét (jegybanki függetlenség), egyre inkább nyilvánvaló, hogy sikeres megoldás az is, ha a költségvetéssel sem szórakozhatnak. „Legyen elég neki az, hogy a megtermelt jövedelem 40 százalékát szabadon elkölthetik, de a gyerekeink pénzét ne verjék el előre!” – hangzik a vélemény,  ami az állami eladósodás keserű tapasztalatain nyugszik.

Úgy tűnik, idehaza még mindig nem elég keserűek a tapasztalatok, mert nem sikerült rávenni a politikusokat, hogy elfogadják azt a közpénzügyi csomagot, ami e tekintetben hatékonyan korlátozta volna őket. Helyette egy gyenge színjátékot kaptunk az elszántságról meg a felelősségről.

Pedig az ötlet továbbfejleszthető lenne: ki lehetne például venni a kormányzati hatáskörből az adóbehajtást is. Akkor nem torzítaná az adóellenőrzést a teljesítménykényszer, kénytelen lenne a kormány értelmes adórendszert összerakni, és az is kiderülne, hogy az Orbán és a Kubatov név tényleg nincs egymás mellett az abc-ben.

És innentől már elszabadulhat a fantázia. Mi mindent lehetne még kivenni a kormányzat kezéből? Milyen feladatokat és intézményeket mentsünk meg a politikusi rövidlátás átkos hatásaitól? Jöhetnek az ötletek!