Nem tudom, ki hogy van vele, nekem most kezd igazán elegem lenni. Ezen a hét már annyira töményen jött a hülyeség, hogy ezt nehéz befogadni. Amikor  egyszerre ül tort a hatalmi gőg és az inkompetencia, akkor tényleg sok, na. Előbb-utóbb eljön az a pont, hogy az utolsó baromságnál összecsomagolnak a hitelezők, és mi kezdhetjük elölről az egészet.

Ezen a héten megtudhattuk, hogy az volt a hülye, aki nem devizában adósodott el, sőt, aki rendesen fizette a törlesztő részleteit. Megtudhattuk, hogy banki hitelezés ebben az országban 1-2 évig még biztosan nem lesz. Megtudhattuk, hogy ugyan a legnagyobb ellenségünk az államadósság, de azért a jegybanknak mégsem a stabilitás a legfontosabb feladata, hanem a növekedés beindítása. Ha ezt a jegybank nem érti, akkor akár a függetlensége is felszámolható. A forradalom nem tűr meg erős intézményeket.

Megtudhattuk azt is, hogy az a 100 ezer ember, aki azt hitte, hogy legalább egészen méltatlan feltételekkel megőrizheti a nyugdíjpénztárban felhalmozott vagyonát, az mind hülye. Sőt, lehet az ő sorsukat úgy rendezni, hogy először einstandoljuk a további befizetéseiket is, aztán majd valamikor talán egyszer a jövőben azt is kegyeskedjük kitalálni, mit akarunk csinálni velük öregkorukra.

Megtudhattuk azt is, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy simán bevesszük, 320 milliárd forintos lyuk van a büdzsében az eltérő növekedési pálya és a gyengébb árfolyam miatt. Pedig valójában ebben benne van az is, hogy helyrehozzuk azt, amit a hiperintelligens képviselőink költségvetési módosítások címén műveltek. Sok sok milliárdos pénzszórás. Megtudhattuk azt is, hogy a következő évnek (aminek az elején várható az európai adósságválság újabb hulláma, pár leminősítés és egyéb nyalánkságok) neki lehet vágni tartalékok nélkül is. Semmi baj, majd azokra a mocskos spekulánsokra fogjuk.

De tényleg, hagyjuk is ezt az elszabadult hajóágyút. Végül is mit vártunk? Ha a mi helyzetünkben valaki keménytökű gyereket játszik, brüsszeli diktátumokról álmodik, összeveszik a bankokkal, a hitelezőinkkel, a jegybankkal, és kb. mindenkibe beleköt, akinek a lépései nem illeszkednek szorosan valami sértettségből fakadó, hagymázas álomhoz, az mire számít? Mert ennek bizony az a vége, hogy lassan mindenki megérti: ez az ország nem társasjátékot szeretne játszani, hanem verekedni akar. Ja, hát azt is lehet, vonják meg a vállukat a nagyok, és már lehet is nyüszíteni a sarokban, hogy jaj, a mocskos tőkekimenekítő bankok, jaj, a szemét EU, jaj, a gonosz hitelminősítő, na meg a spekulánsok. És az a vicc ebben, hogy a többiek nem is ezt akarták játszani. Mi akartuk.

Őszintén: tényleg elhiszi még valaki, hogy az a helyzet, ahogy 2010 közepén álltunk (persze, 7%-os hiány, bruhaha) és az az "abszolút optimális" gazdaságpolitika, amit azóta csinálunk, elkerülhetetlenül csődveszélyhez kellett, hogy vezessen? Hogy az európai adósságválság miatt mi egyáltalán nem állhatnánk ennél jobban? Hogy törvényszerű  volt, hogy mára már Magyarországot fintorogva emlegessék befektetői fórumokon, konferenciákon, brüsszeli folyosókon, washingtoni irodákban?

Persze, ha majd jön az IMF, akkor mindenki megnyugszik, lesz pénz megint, a befektetők megnyugodhatnak, a forint erősödhet, az államadósság kamatai eshetnek, és lehet csinálni tovább ezt a sok baromságot. Én csak egyvalamit kérek az IMF-től. Legyen kurva kemény velünk. Nem a hitelezők miatt, azoknak tökmindegy, mi a megegyezés tárgya, csak legyen pénz. Miattunk. Mert az lehet, hogy az IMF-diktátum nem hoz optimális gazdaságpolitikát, de hogy annál jobb eredményre vezetne, mint amit ez a halom frusztrált idióta művel, az biztos.

Vagy esetleg hagyjon minket bedőlni a francba. És amikor majd mindenki számára kiderül, hogy a szociktól a Jobbikig nincs itt egyetlen kormányképes erő sem, akkor el lehet gondolkozni, hová akarunk tartozni.