Valódi gesztusoktól mentes, pitiáner politikai életünk szép példája az Orbán-Simor csetepaté. Miközben a nyugat a jegybank függetlenségének szép ideáját látja fenyegetve, belülről nézve egyre inkább úgy tűnik, egyszerűen csak havi 8 millión marakodnak a sértődött emberek.

Hogy Orbán miért utálja ennyire Simort, arról csak találgatni lehet. Hogy nem az off-shore ügyek miatt, az biztos. (Egyrészt Simor de jure nem is off-shore-ozott, másrészt nem kellene nagyítóval körülnézni a kormányzat háza táján sem, ha érdekes tulajdonosi összetételű cégeket keresünk.) Mindenesetre a 2 milliós fizetési plafont egy kiadós off-shore lovagozós, jegybanknak odamondogatós körítéssel jelentette be, nem hagyva sok kétséget afelől, hogy ez az intézkedés elsősorban nem takarékossági célzatú - sokat mondjuk amúgy sem hoz a konyhára.

Végül is tökmindegy miért, de ez az eltartott kisujjú utálat kizárta annak a lehetőségét, hogy Orbán esetleg odalökjön valami levélfélét Simornak a nemzeti együttműködésről, a költségvetési szolidaritásról, meg a jegybank-kormány együttműködésről, és hogy "ja, légyszi bólints rá, hogy Te is szívesen belemész a nemzetközi összevetésben magasnak számító fizetésed csökkentésébe." És ha haverok is lennének, mondhatnák, hogy egye fene egyezzünk ki 3-4 millióban. De még ha nem is haverok, Simor akkor sem tudott volna jól elhajolni egy ilyen nyilvános kérés elől (az "Együttműködés könyve" és hasonló erőlködések után). Ez esetben pedig az Európai Központi Bank sem ágált volna, hiába a ciklus közepén megváltoztatott fizetési szabályok.

Persze ilyen háborús körülmények között semmi meglepő nincs abban, hogy az EKB felhorgadt, és az egyetlen dolgot tette, amit tehetett, kiállt Simor mellett. Aki most elő akarja venni a nemeztarsolyos, műmagyar öntudatát, annak figyelmébe ajánlom a maastrichti szerződést, amiben az ilyen ügyekről elég konkrétan rendelkeznek. Azt pedig mi aláírtuk. Hát igen, az EU-tagság nem csak azzal az évi 700-800 milliárd forint potyapénzzel jár. (Elkezdhetnénk persze bogozgatni, hogy a jegybanki függetlenség pénzügyi dimenziói miért pont ilyen és ilyen szabályokat tartalmaznak, de ezt most könnyedén megkerülhetjük. Aláírtuk és kész, innentől magunkra nézve érvényesnek ismertük el. Ha nem tetszik, ki lehet lépni az Európai Unióból.)

A dolognak itt vége is lenne, ha minden jól megy, a kormánypártok ma elfogadják a fizetés megnyirbálását, és majd megyünk az uniós bíróság elé. Success story. Van azonban itt más is, ez pedig a jegybank viselkedése. Az már régóta világos, hogy Simor kommunikációs szempontból nem tudja jól kezelni ezt a konfliktusos szituációt. A függetlenséget nem úgy lehet bizonygatni, hogy a baloldalhoz kötődő pr-szakértőt fogadunk fel, meg hogy rémülten kapkodunk mindenki támogatása után, aki vélhetően nem szereti az Orbán-kormányt. Erre már csak hab a tortán, amikor először bizonygatjuk, nem a milliók számítanak, hanem a jegybank függetlensége, majd fejtegetjük az átlagbér 39-szerese és 43-szorosa közötti különbséget.

A jegybanknak nyilván nincs könnyű dolga, amikor a függetlenség védelme, illetve a kormány gazdaságpolitikájának támogatása között kell lavíroznia. Az EKB viszont helyzetbe hozta Simort, aki most könnyedén megtehette volna, hogy bejelenti: ezek után várja a kormány képviselőit, nosza, egyeztessenek a jegybanki bérplafon szakmai vetületeiről. Jó eséllyel senki nem ment volna el a kormánytól, ám Simor még ezt sem merte megkockázatni. Ehelyett biztos ami biztos, úgy nyilatkozott, hogy "önkéntességről ebben a kérdésben már nem lehet szó, mivel a kormány nem kereste meg a jegybankot a témában való egyeztetésre, hanem nyomást gyakorolt, majd törvényjavaslatot nyújtott be". Ebből számomra úgy tűnik, hogy a jegybankelnök inentől kezdve hallani sem akar a kormánnyal való egyeztetésről. Innentől kezdve viszont nagyvonalúságról Simor esetében sem beszélhetünk, csak a kicsinyes ragaszkodásról a méretes borítékhoz.