Forintblog

 

A ’70-es évekbeli inflációtól riog a fél világ. Az olaj és az élelmiszerek áremelkedése láttán vannak, akik azt gondolják, hogy a jelenlegi helyzet lényegében hasonló, mint az akkori. Ennek egyik eredménye, hogy az aggódó cikkek rekord nagysága született. Annyi, hogy ez már messze nincs arányban a globális infláció jelenlegi szintjével, ha azt historikus kontextusba helyezzük. Persze lehet, hogy a médiának jó a szimata és a jövő nagy problémáját ecseteli. Addig is, amíg ez bekövetkezik, én inkább hajlok arra a tényre, hogy az infláció alakulása körüli bizonytalanság fő forrása, hogy az elemezői, befektetői tábort nagyon meglepte az infláció jelenlegi alakulása.
 

Az elmúlt évek gazdasági sikereinek köszönhetően a kicsi, alacsony árszínvonalú feltörekvő országok belső fogyasztása egyre lényegesebb szerepet tölt be a globális gazdasági bővülésében. E folyamat természetszerűleg maga után vonja, hogy ezek a gazdaságok egyre nagyobb súlyt képviselnek a világgazdaságban, továbbá hogy a fejlődő országok alacsony árszínvonala is a világátlag irányában keresi a helyét. Ha ezeket a tényeket egy egyszerű matematikai képletbe helyezzük, akkor a végeredmény egyértelműen emelkedő inflációs tendenciát mutat, vagy fog mutatni. Azt hogy, mikor van az a pont, amikor ezen országok exporttevékenységének globális dezinflációs hatását kioltja belső fogyasztásuk termékekre gyakorolt árnyomása, nehéz megmondani. De hogy van ilyen inflexiós pont az biztos, és hogyha a világ az világ, akkor ezt el is érjük. Ha még nem értük el.

A 90-es évek elejéről szóló anekdota kelt életre a minap. A szomorúan mulatságos (vagy csak tanulságos) történet szereplőit fedje homály, de mindenesetre megállapíthatjuk: egy olyan országban, ahol 5 percre előre sem lehet jósolni, a hosszú távú prognózisok néha nagyon "ülnek".

Tehát a 90-es évek elején az egyik vezető londoni befektetési bank elemzője ellátogatott Magyarországra. Egy bank vezető beosztású tisztviselőjével beszélgetve azt a kérdést kapta, hogy milyen lesz a régió néhány év múlva, mikor ez az egész rendszerváltós kalamajka elül. A válasz a következő volt:

"Lengyelország olyan lesz mint Spanyolország. Nagy, katolikus ország stb. A csehek (akkor még szlovákokkal együtt - a szerk.) olyanok lesznek, mint a németek. Precíz sikeres népség, megcsinálják, amit meg kell. A szlovének olyanok lesznek mint az osztrákok. Senki nem érti, hogy miért, de mégis működik.

A magyarok? Hm, a magyarok olyanok lesznek, mint az olaszok."

Fociban és konyhában nem is jött volna rosszul...

A hazai pénzügyi kultúra említése kapcsán gyakran felmerül az öngondoskodás problémaköre. Egy képzeletbeli Jirzi Menzel film alakja rajzolódik ki előttem: egy jól menő kelet-európai futballistáé, aki egykoron nagyon jó volt a pályán, de élete alkonyán kocsmákban tengette félrészegen az életét. Amíg éltetett személy volt a pályán, a pezsgő, a nő, a kaviár ott hevert a lába előtt, amikor már nem tudta rúgni a bőrt, akkor jöttek az anyagi gondok és a szitkozódások.

1998 óta kimondva, kimondatlanul az emberek jó része saját maga felel a jövőjéért beleértve a nyugdíjas éveiket is. Az öngondoskodás receptje kevesebb hozzávalóból áll, mint egy gulyásleves. Egyfelől a tudatos és rendszeres megtakarításból, másrészt, hogy nem seftelni kell a részvényekkel, hanem még siheder korunkban egy diverzifikált részvényportfoliót kellően magas részarányban szépen megvenni, hozzátenni és tartani. Számos önjelölt Soros és Buffet gondolja azt, hogy ő jobban tudja ezt csinálni. De mit is valójában? Az átlagos tőkepiaci hozamot 30-40 év alatt még a főállású globális vagyonkezelők többségének sem sikerül felülmúlni. Könnyen belátható, hogy ez egy zéró játék - ami az egyiknek sikerül, a másiknak nem.

Mivel egy életünk van, ezért fatális hibának számít strukturálisan rosszul gondolkodni. Az sem igaz, hogy nincs pénz erre. A munkásnak ott a cigi, a középosztálynak ott a duzzadásig megrakott bevásárló kocsi, míg a tehetősebbeknek a Monte-Carlo-i árakon mért budapesti étteremi számlák, amelyekből lecsippenthetnének egy keveset, ha ... Másfelől, hogy van-e rá pénz, azért sem kérdés, mert KELL, hogy legyen. Különben a tatás éveinkkel gondok lesznek.

A gazdasági növekedési mutatónk a recesszió állapotába csúszó USA-éval versenyez, az erősen 0%-hoz konvergáló lakossági megtakarítási rátánk sem mutat lényegi eltérést a hedonista amerikai állampolgárokétól. Ha három a magyar igazság, akkor nyomjuk meg a copy right gombot abban is, hogy az amerikaiak magas részvényarány mellett évtizedekig halmozzák a megtakarításaikat a nyugdíjas éveikre. És egy a ráadás: mivel szegény ország vagyunk, ha évtizedekig megtakarítottunk, utána is takarítsunk meg.

Megint emelték a gázárakat, és vélhetően nem is ez lesz az utolsó (és talán nem is a legnagyobb) emelés az idén. Az, hogy a gázárak mikor, hogyan változnak, szinte kizárólag a politikai megfontolások vezérlik - legalábbis látszólag. Éppen ezért vívhatnak pártjaink paródiába illő csatákat, versengve a Demagógia Bajnoka címért.

Csak a tények kedvéért rögzítsük: a gázt zömében a világpiacról, világpiaci áron vesszük. A politikának igazából csak arra van befolyása, hogy ezt a fogyasztókkal közvetlenül fizetteti-e ki, vagy közvetve, adók formájában hajtja be a pénzt (akár gázt nem fogyasztó emberektől is). Jelenleg az a hibrid megoldás él, hogy a fogyasztók jó része nagyjából a világpiaci árat (pontosabban az import beszerzési árat) fizeti, a szociálisan rászorultak adópénzből kapnak ártámogatást.

Igen ám, de az, hogy mi az import beszerzési ár, csak kevesen tudják pontosan. Nagyjából ugyan ki lehet számolni, tudva, hogy az importőr (E.On Földgáz) és a Gazprom közötti szerződés szerint az import árat a világpiaci gázolaj- és fűtőolaj árak határozzák meg, 9 havi elcsúszással, de ennyi (tekintve, hogy a gázolaj és a fűtőolaj ára dollárban van meghatározva, a képlet még némi deviza-árfolyam bizonytalansággal is meg van spékelve). Aztán hogy a kormány ehhez képest mit csinál, az meg aztán főleg rejtély. Ezt aztán ki is használja a politika, kormány és ellenzék egyaránt. Csak két plasztikus példa a közelmúltból.

Freddie Mercury, Quincy Jones és sokan mások sok millió dollárt zenéltek még össze 1985-ban az Live Aid koncert keretében az éhező Afrika megsegítésére. Hozzávetőlegesen 20 évvel később az USA és az EU egy hosszú távú tervet eszeltek ki, hogy a magas életszínvonalon élő amerikai és európai lakosság megsegítésére siessen a magas olajárak enyhítése végett. A terv nem más, mint hogy jelentős mennyiségű üzemanyagot állítsanak elő alapélelmiszerekből, ezzel megkönnyítve állampolgáraik utakon való száguldásának költségeit. Nehéz elhinni, hogy az USA és az EU ne lettek volna tisztában döntései következményeivel. A döntés ára többek között a növekvő éhínség - a harmadik világban az elszabadult élelmiszeráraknak köszönhetően.

A nagyhatalmak számára egy indok is elég ahhoz, hogy terveiket véghezvigyék. Úgy vélem, ebben az esetben kell lennie legalább még egy indoknak, ami az USA-t és az EU-t hajtja terve megvalósításában, lévén a mérleg másik serpenyőjében mégis emberéletek állnak. Ahogy a nyugati társadalmak fogyasztóinak a megsarcolásában hatalmi játékszer az OPEC országok kezében lévő magas áron mért nyersolaj, ugyanúgy az élelmiszer is lehet egy kártya az USA kezében - Kínával szemben. Mindezek tükrében adódik a kérdés: az MP4 és a robotrepülőgépek korábban az USA egyetlen technológiai eszköze a magas olajárak elleni védekezésben az, hogy elpöfögje az élelmiszert, avagy egy eszköz a Kínával futott gazdasági versenyben?

Egyre erősödnek azok a pletykák, melyek szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök Brüsszel felé keresne illetve találna menekülő utat. A médiában megjelenő (fél)információk szerint Kovács László helyére mehetne a jelenlegi kormányfő adó- és vámügyi biztosként.

Mi is történik? Ne is arról lamentáljunk, hogy Gyurcsány meddig maradhat, lesz-e előrehozott választás vagy csak miniszterelnökcsere. A jelenlegi kormány vezetője adó- és vámügyi biztos lehet? Eljön a megvilágosodás, és a mostani tutyi-mutyi adópolitika helyett már európai szinten képviseljük a reformokat, vak vezet világtalant?

Nincsenek illúzióink. Tudjuk, hogy a poszt sok szempontból reprezentatív (Kovácsnak sem sikerült megtartanai a fajsúlyosabb energiatárcát), és az adópolitika inkább nemzeti szinten dől el. Mégis elgondolkodtató, hogy az egyik leginkább "beragadt", a reformokat inkább csak a lózungok szintjén ismerő ország emblematikus alakja kaphatja (vagy tarthatja?) meg ezt a posztot. 

 

Az írás teljes egészében olvasható itt.

Károsnak, drágának és indokolatlannak tartja a költségvetési bizottság szocialista tagja, Molnár Albert a tegnapi kamatemelést, így támogatják a bizottság fideszes elnökének, Varga Mihálynak azon javaslatát, hogy a testület hallgassa meg Simor Andrást – szól a tegnapi hír. Erről nekünk csak egy szó jut eszünkbe: Abszurdisztán.
 

Most persze olcsó lenne azon poénkodni, hogy a jegybankot olyanok kérik számon, akik nap mint nap bizonyítják inkompetenciájukat a saját hatáskörükben. Lehetne emlegetni a hátborzongató adóötleteket, a közös erővel elszabotált közpénzügyi csomagot – hogy csak az elmúlt hetekre tekintsünk vissza. Vagy a nyilvánvaló aránytévesztés kapcsán ellamentálhatnánk azon az érdekességen, hogy a 2001 óta tartó „költekező semmittevést” levezénylő politikai elitünk épp egy 25 bázispontos kamatemelésen akad fent.